Wehner Tíbor megnyitó beszéde 2010. június 25.
VI. Fa Szobor és Szobrászrajz Biennále
Budapest-Rákoshegy, BL Terem
Néhány esztendővel ezelőtt, a 2006-os IV. Fa kisplasztikai tárlat kapcsán állapíthattuk meg, hogy az egykori, a múlt század hetvenes éveiben rendezett nagykőrösi faplasztikai kiállítások után, majd az 1985-től két, majd háromévente bemutatott, napjainkban is megrendezett nagyatádi országos faszobrászati kiállítások mellett az ezredfordulón indult meg a rákoshegyi fa-kisplasztikai tárlatok sorozata, amely elsősorban a fővárosban élő, ezen ősi alapanyaggal dolgozó szobrászok fórumává vált. Aztán a 2008-ban megrendezett V. Fa Kisszobor és Szobrászrajz Biennáléra kialakult a tárlat törzs-kiállító gárdája, amelyről azt az észrevételt fogalmazhattuk meg, hogy kitágítására a nagyatádi metódus alkalmazása tűnhetne optimális megoldásnak, ahol végzős főiskolások és mesteriskolások, vagyis a legfiatalabbak bevonásával hallatlanul izgalmas műegyüttest szerveztek a rendezők a közelmúltban. Mindemellett az Erdős Renée Ház tárlatainak körében különösen érdekesnek ítélhettük azt is, hogy a páratlan években megrendezett kő-kisplasztika-kiállítások tanulságait összevethetjük a páros években rendezett faszobor-seregszemlék szakmai tapasztalataival. Mindezen túlmenően a rákoshegyi biennálék különlegessége, hogy a faszobrok mellett felvonultatja a szobrászrajzokat is, amely műtárgyegyüttessel különös fénytörésbe helyezi a bemutatott kollekciót: a síkba transzponált, de eredendően a majdani téri megvalósítást, az anyagban való realizálást feltételező rajz, illetve a rajzi szemlélettel árnyalt plasztikai problémafelvetés a grafika és a plasztika közötti határterületen elhelyezhető, pontosan nehezen kategorizálható műforma, amely azon túl, hogy rajzi szépségeket is megcsillant, ugyanakkor a plasztikai törekvés milyenségét is reprezentálja. A kiállítássorozat helyszíne aztán megváltozott: a biennálék elhagyták az Erdős Renée Házat, és a tárlatok a Laborcz-Benedek házaspár eme rákoshegyi kertjébe és műtermébe, a BL Terembe költöztek, mígnem ez a kiállítássorozat VI. állomásaként megrendezett legújabb tárlat a korábbi díjazottak műveit felvonultató bemutatóvá alakult.
A legújabb tárlat egyben az utolsó is: a kiállítások szervezői és rendezői ezennel lezárják a sorozatot, és energiáikat új célok megvalósításának szentelik. A szobrász-szakma előtt ismét bezáródott a nyilvánosság egy fóruma, s ez nem az első válság-jelzés, amelynek okait a szűkebb és a tágabb környezetben, a felszíni jelenségekben és valahol a mélyben kutatva egyaránt fel kellene tárnunk.
Még 1976-ban az egyik legjelentősebb magyar szobrász, Ferenczy Béni áttekintette a szobrászati technikákat, és a fafaragáshoz érve részletesen tárgyalta e szoborkészítő eljárást, megjegyezve, hogy a modern korral ellentétben, amikor már nagyon nehéz jó alapanyagot beszerezni, „A régi fafaragók az egészséges, jó minőségű fát törzsén vették meg, és úgy szárították, hogy a fa magvát … egész hosszában, erre alkalmas hatalmas fúrókkal kifúrták belőle.” Majd miután megvolt a megfelelő, a száradásból eredő későbbi repedéseket kiküszöbölő alapanyag, eldöntötték, hogy egy darabból, vagy építve, több részből összeillesztetten készítik el azt az alkotást, amelyet aztán gyakran be is festettek.
„Ma, a tárgyszerű felfogás idején – jegyezte meg Ferenczy Béni – a szobrászok inkább az anyag saját szépségét érvényesítik: igen sokféle, rendkívül szép tropikus eredetű fa kerül az európai piacra, de kisebb munkákban hazai fáink sajátos szépségei is érvényre jutnak.” De a XX. század szobrászatának e kiváló alkotója felhívta a figyelmet arra is, hogy „A szobor esztétikáját maga az anyag nem adhatja meg. A szobrász az anyag struktúrájának engedve, az anyaggal bajlódva, kevés időt szentelhet a forma elvontabb problémáinak.”
Habár egy kiállítássorozat díjazottjainak műveiből válogatott, tíznél alig több alkotó műveit összegyűjtő kiállítási anyag áll előttünk, mégis elmondható, hogy hallatlanul változatos műegyüttes fogadja a BL Teremben látogatókat. A változatosság eredőjeként a fafajták üdítő sokfélesége, a megmunkálási lehetőségek és a megmunkálásmódok, az alkalmazott technikák sokrétűsége mellett a tömegalakítás és a formateremtés sokágúsága, a faszobor, mint művészeti médium által hordozott tartalmak és jelentések, a megtestesítések és kifejezések kimeríthetetlennek tűnő gazdagsága jelölhető meg. Az alaphangot Laborcz Ferenc monumentális idolja teremti meg, amely mellett hagyományos és formabontó kisplasztikák, domborművek, függesztett plasztikák, objektek, a megszokott befogadói-szemlélői nézőponthoz emelt és attól elrugaszkodó, körüljárható szobortárgyak jelennek meg. A művek túlnyomórészt öntörvényűen teremtik meg szokatlan téri helyzetüket és ezzel összehangolt különös formarendjüket, rendhagyó – illetve igencsak rendjén való – mű-valóságukat. A díjazottak faszobrászati kiállítása pontos látleletet ad a szobrászati tárgyalkotás jelenkori, meglehetősen szövevényes jelenségvilágáról: a valós tárgyszerűség metódusát alkalmazó és tisztelő, a művészi gondolatot (koncepciót) még mindig valamifajta természetes anyagiságban realizáló, végső soron az újító szellemiség ellenére a hagyományokhoz szervesen kapcsolódó, de rendkívül izgalmas, ismeretlen terrénumokat és közegeket is feltáró szobrászati törekvésekről.
Ez a 2010-es, a korábbi kiállítások díjazottjainak törekvéseit reprezentáló – tehát a magyar szobrászok középgenerációjának és idősebb nemzedéke alkotóinak, és a közelmúltban elhunyt Csóti Gábor műveit felölelő – rákoshegyi szoboregyüttes ismételten bizonyítja a fa-anyag megmunkálhatóságának, plasztikai alakíthatóságának hallatlan gazdagságát, sokrétűségét: a tömegformálás, a formaképzés megannyi, egymástól eltérő útját, szerteágazó lehetőségét fedezhetjük fel a kiállításon. A tömbszerű, az áttört, az organikus jellegű, a konstruktív szellemiségű, a geometrikus formarendbe foglalt, az épített, a szerkezetté alakított művek és az objektek, a talált tárgyak, a tárgykollázsok alkotásainak körében míves, finom kidolgozású, és nyers, rusztikus, a durva megmunkálás nyomait hordozó kompozíciók váltják egymást, és a fa egyneműségét vagy változatosságát hangsúlyozó, a fa anyag-szépségét kiemelő munkák mellett megjelennek a festett, az atmoszferikus sugárzást elsősorban a színekkel, a színvilággal kibontakoztató művek is. És amiként az eszközök és a technikák, a művészi kifejezések, és a kifejezést szolgáló stilisztikai jellemzők is sokágúak: a tradicionális plasztikák, a modernista konstrukciók és szoborkollázsok körében megjelenítő, jelszerű, szimbolikus nyelvezetű, asszociatív, konceptuális jellegű műveket egyként regisztrálhatunk.
Vagyis ismét egy fontos és szép műveket felsorakoztató kiállítást nyithatunk meg a rákoshegyi kiállítássorozat lezárásaként, pontot téve egy ezredfordulón indult, alig egy évtizedes folyamat végére.
Nem az első rákoshegyi faszobrászati kiállítást nyitom meg, és a nyitó-szöveg bejezéseként mindig a fában lakozó szúra hivatkoztam, aki ezekben a szobrokban jól, nagyon jól érezhette magát. Nos, most tehát nemcsak a Rákoshegyen nyilvánosságot kapott szobrok, hanem a szúk további sorsa is bizonytalanná vált. Remélni szeretnénk, hogy lesz, aki ezt a művészeti és szú-történetet mégiscsak folytatni fogja.
Még 1976-ban az egyik legjelentősebb magyar szobrász, Ferenczy Béni áttekintette a szobrászati technikákat, és a fafaragáshoz érve részletesen tárgyalta e szoborkészítő eljárást, megjegyezve, hogy a modern korral ellentétben, amikor már nagyon nehéz jó alapanyagot beszerezni, „A régi fafaragók az egészséges, jó minőségű fát törzsén vették meg, és úgy szárították, hogy a fa magvát … egész hosszában, erre alkalmas hatalmas fúrókkal kifúrták belőle.” Majd miután megvolt a megfelelő, a száradásból eredő későbbi repedéseket kiküszöbölő alapanyag, eldöntötték, hogy egy darabból, vagy építve, több részből összeillesztetten készítik el azt az alkotást, amelyet aztán gyakran be is festettek.
„Ma, a tárgyszerű felfogás idején – jegyezte meg Ferenczy Béni – a szobrászok inkább az anyag saját szépségét érvényesítik: igen sokféle, rendkívül szép tropikus eredetű fa kerül az európai piacra, de kisebb munkákban hazai fáink sajátos szépségei is érvényre jutnak.” De a XX. század szobrászatának e kiváló alkotója felhívta a figyelmet arra is, hogy „A szobor esztétikáját maga az anyag nem adhatja meg. A szobrász az anyag struktúrájának engedve, az anyaggal bajlódva, kevés időt szentelhet a forma elvontabb problémáinak.”
Habár egy kiállítássorozat díjazottjainak műveiből válogatott, tíznél alig több alkotó műveit összegyűjtő kiállítási anyag áll előttünk, mégis elmondható, hogy hallatlanul változatos műegyüttes fogadja a BL Teremben látogatókat. A változatosság eredőjeként a fafajták üdítő sokfélesége, a megmunkálási lehetőségek és a megmunkálásmódok, az alkalmazott technikák sokrétűsége mellett a tömegalakítás és a formateremtés sokágúsága, a faszobor, mint művészeti médium által hordozott tartalmak és jelentések, a megtestesítések és kifejezések kimeríthetetlennek tűnő gazdagsága jelölhető meg. Az alaphangot Laborcz Ferenc monumentális idolja teremti meg, amely mellett hagyományos és formabontó kisplasztikák, domborművek, függesztett plasztikák, objektek, a megszokott befogadói-szemlélői nézőponthoz emelt és attól elrugaszkodó, körüljárható szobortárgyak jelennek meg. A művek túlnyomórészt öntörvényűen teremtik meg szokatlan téri helyzetüket és ezzel összehangolt különös formarendjüket, rendhagyó – illetve igencsak rendjén való – mű-valóságukat. A díjazottak faszobrászati kiállítása pontos látleletet ad a szobrászati tárgyalkotás jelenkori, meglehetősen szövevényes jelenségvilágáról: a valós tárgyszerűség metódusát alkalmazó és tisztelő, a művészi gondolatot (koncepciót) még mindig valamifajta természetes anyagiságban realizáló, végső soron az újító szellemiség ellenére a hagyományokhoz szervesen kapcsolódó, de rendkívül izgalmas, ismeretlen terrénumokat és közegeket is feltáró szobrászati törekvésekről.
Ez a 2010-es, a korábbi kiállítások díjazottjainak törekvéseit reprezentáló – tehát a magyar szobrászok középgenerációjának és idősebb nemzedéke alkotóinak, és a közelmúltban elhunyt Csóti Gábor műveit felölelő – rákoshegyi szoboregyüttes ismételten bizonyítja a fa-anyag megmunkálhatóságának, plasztikai alakíthatóságának hallatlan gazdagságát, sokrétűségét: a tömegformálás, a formaképzés megannyi, egymástól eltérő útját, szerteágazó lehetőségét fedezhetjük fel a kiállításon. A tömbszerű, az áttört, az organikus jellegű, a konstruktív szellemiségű, a geometrikus formarendbe foglalt, az épített, a szerkezetté alakított művek és az objektek, a talált tárgyak, a tárgykollázsok alkotásainak körében míves, finom kidolgozású, és nyers, rusztikus, a durva megmunkálás nyomait hordozó kompozíciók váltják egymást, és a fa egyneműségét vagy változatosságát hangsúlyozó, a fa anyag-szépségét kiemelő munkák mellett megjelennek a festett, az atmoszferikus sugárzást elsősorban a színekkel, a színvilággal kibontakoztató művek is. És amiként az eszközök és a technikák, a művészi kifejezések, és a kifejezést szolgáló stilisztikai jellemzők is sokágúak: a tradicionális plasztikák, a modernista konstrukciók és szoborkollázsok körében megjelenítő, jelszerű, szimbolikus nyelvezetű, asszociatív, konceptuális jellegű műveket egyként regisztrálhatunk.
Vagyis ismét egy fontos és szép műveket felsorakoztató kiállítást nyithatunk meg a rákoshegyi kiállítássorozat lezárásaként, pontot téve egy ezredfordulón indult, alig egy évtizedes folyamat végére.
Nem az első rákoshegyi faszobrászati kiállítást nyitom meg, és a nyitó-szöveg bejezéseként mindig a fában lakozó szúra hivatkoztam, aki ezekben a szobrokban jól, nagyon jól érezhette magát. Nos, most tehát nemcsak a Rákoshegyen nyilvánosságot kapott szobrok, hanem a szúk további sorsa is bizonytalanná vált. Remélni szeretnénk, hogy lesz, aki ezt a művészeti és szú-történetet mégiscsak folytatni fogja.